„Minden óra külön csók” változatai közötti eltérés

A lap jelenlegi, 2011. május 21., 09:31-kori változata

Hajda Jóskának az évi két hetes szabadságából maradt még öt napja. Azt a löszpartos gyereksége helyén unatkozta le agglegény fejjel. Találkozik magántanuló társával, akit meg se ismer, észre se vesz, úgy megeresztette a szakállát.

Hajda is félénken szólítja: Péter!

Am a megszólított felkapja a fejét. Aztán kitárja a karját és körülöleli, megcsókolja a vasutas uniformist. Aztán mintha megbánná a hirtelen-forrást, hallgatagon szemléli végig a vasutast: „Ez most is olyan hanyag az öltözködésben."

Pár pillanatig megnémulnak. Nem tudják, min kezdjék, azért az egyik gondolatot a másik után hányják el.

Hajda jegyet adott magának a mély fájdalmas utra:

— Hallom megözvegyültél. Fogadd mélységes részvétemet...

— Egy éve, hogy Ágikámat elvesztettem — kezdte Péter. De mintha tegnap jártunk volna erre, minden hely minden szót felujit. Megfogadtam szegénynek, hogy minden évben bezarándokolom szerelmünk közös utját, találkahelyeinket — sóhajtotta az özvegy: legalább egyetlenegy nyáron érhettük volna meg, hogy házasfejjel együtt álmodozhattuk volna végig virágos emlékeink helyét!

Hüvös szellő fujdogált. A vékonypénzü özvegy megborzongott: — Te már meg is fürödtél?

— Dehogy! Csak mig takarítanak, nem lábatlankodom otthon...

Nem szabtak irányt utjuknak, mégis a kies fürdő nyárfái alatt halkult el cipőik kopogása a buja füben. A vizi növények vörös szára már megérte a kánikulát. A gyaloguton pár fü csomózott. De a kocsiutat benőtték párnásan.

A pavillonnál indítványozta Hajda:

— Ha már itt vagyunk, igyunk egy pohár sört.

Kocintottak. Nagyot huztak. Hajda nekipirult, az özvegy összeborzadt a sörtől:

— Ennem kellett volna előbb. Pincér — kocogatott gyürüjével a kancsón — hozzon valami harapni valót.

A szaftos tormás virsli már nyelte a sört. Az özvegy sápadt képe is nekivörösödött. Hajda elsorolta hányt-vetett életét. A végén odadobta:

— Hogyan tudtad megfogni a gráci lányt? A Jegyző Laci huszárhadnagy és nem adta hozzá a vén kalmár!

A meleg ételek, meg a szesz közlékennyé tette az özvegyet. Mint a magányból szabadult emberek általában, gyónni kezdett:

— Tudod, hogy a Mátra-völgyében jártam képzőbe. A harmadikra nagy pártfogóval beiratkoztam a drávamellékibe, mert amott bántott, hogy én se husvétra, se karácsonyra nem jöhettem haza a Balaton levegőjére

— Minden balatonparti szereti a levegőjét szippogatni — ékelte közbe Hajda.

— Valami csalódás is hajtott. Egy kis fitosorru preparandista hátat fordított szerelmemnek, hát nem akartam a szeme elé kerülni többet. Bölcsőhelyünkön tánciskola nyílott meg. A szegény táncmester kijelentette, ha nem lesz husz tanulója, nem tartja meg a tanfolyamot. Boldogult Jónás Jóska könyörgött, hogy iratkozzam be. A szüleim ahhoz kötötték beleegyezésüket, hogy segéllyel vegyenek föl a következő évfolyamba. Félsegélyt kaptam s szinte a tizenkettedik órában értesítettek erről a tánciskola előtt. Mert husz helyett csak tizenkét jelentkező akadt, hát jártunk tizenketten. A tánc és illemtanár ur — aki szemünk láttára verte meg a feleségét, fülünk hallatára mondott illetlenségeket — igy is belement az üzletbe, egyéb kereset hijján. Te elkerültél hazulról. Nem ismertél akkoriban. Tizennyolcadik évem jártam. Fekete bajuszom erősen ütközött, még feketébb szemem s még feketébb, sürübb hajam csillogott. Az apró elemista és polgárista táncosaim között szívügyek nem fenyegethettek, hát öregesen örültem, hogy csalódásommal magamra vagyok és semmi újabb veszedelem nem fenyeget „az átkozott Évalányok" felől.

— De koszorucska körül be-bekukkantottak a gráci lányok. És apró partnereink, még inkább a mamák bosszuságára, hol egyikünk, hol másikunk fölhívta őket táncra.

— Legény maradtál Jóska, de tudod, hogy minden nő, ha formás s kissé meleg, puha, a gyerekember fejét könnyen megzavarja.

— A gráci lányok két-három éve járnak ide üdülni. Nevelőjük szabadon engedte őket, legalább neki is szabad volt a vásár. Apjuk, az öreg kalmár a három hónapban egyszer látogatta meg őket.

--- Feleségem nénjét gyakran láttam csatangolni egyedül. Örvényes kiégett szemével mindig falta diákos, ártatlan nézésem, amely lányos, tiszta szeméremmel alig birta állni a kihívást. Hajló válla, németes lába, kezefeje, formátlan keble nem indították rajongásra fantáziámat, amely Jókainak klasszikus nőszereplői után epedett.

— Akkor nyáron névtelen, gyerekes ingerültség fogott el a nők iránt, mert a mátraalji lány úgy hátat fordított.

— Feleségemmel alig találkoztam a tánciskola előtt. A sudársága, kékesbe hajló tiszta szeme, hullámos hajkoronája tetszett nagyon. Ám elérhetetlennek tartottam s a Jegyző Laci egyenruhájától föl sem mertem emelni feléje az érzésemet.

— A nénje fölkért keringőre. Pár forduló után oda vitt a hugához, bemutatott neki s egymás kezébe tette kezünket:

— Tessék folytatni....

— Lángba borult a halványfekete arcom, vér futotta el a szemein és bódultan szédültem körül vele a kis vendéglő nagytermét. Későbben emlegettük és jókat mulattunk a diákos félszegségemen. A szemét rajtam éreztem, a magamét neveletlenül meresztettem körbe a gerendákra. Igy keringtem vele négy-öt fordulónál. Ha elenged, dervis-mód keringtem volna, vagy belevágódtam volna a terem sarkába az egyetlen szál cigány lábaihoz.

De érdeklődése észre téritett:

— Mit tanulni? Pap, professzor?

Hazudtam, csak úgy önkéntelenül szaladt a nyelvemre:

— Professzor.

— Ah. Lehrer.

„No most megfogtak a Krisztustagadásodon, Péter!" gondoltam s dadogtam:

— Na ja... nach viere Lehrerseminer und, und Pedagogische-Seminer. . . Bürgerschuleprofessor...

— A rettenetes németség szintén sok jó órát szerzett később. Az erőlködésemre mosolyogva válaszolta Ágika:

— Ah inkább akkor matyar. . .

Meglepődötten feleltem:

— Ilyen jól haladt a magyar beszédben!

— Szeretek matyar beszélni. Csak Önöknél mindenki német, vagy francia beszél, hogy mutassa francia, német tudás.

— Hét éven nem vittem ennyire a németet.

— Én minden érteni, csak nem szép beszélni matyar.

A koszorucskáig annyira jutottunk, hogy magyar nyelvmesternek fogadtak föl. Tartózkodó, majdnem idegenkedő voltam velük szemben, mert a jó módjuk félénkké tett irányukban.

Három nyári ruhám volt. Egy lüszter kabátom fehér nadrággal. Világoskék lenge övet csavartam föléje, mert félmellény nem volt hozzá. Ezt a ruhát, ha nem esett és ünnepet kivéve, szakadatlanul hordtam. Volt még sötétkék szövetruhám és bolyhos sportöltönyöm. Amazt vasárnapokon, emezt esős időben öltöttem magamra.

Diáktársaim enyhe irigységgel mondották, hogy koszorucskán minden kedvük elment a tánctól, mikor látták ügyességemet. Nekem semmi gondom se volt rá. Olyan könnyedén mozogtam. Még jobban fájt nekik, hogy havi tiz koronát igértek a heti három órai magyar beszélgetésért. És séta közben kellett leadni az óráimat. A fübe heveredve felolvastam és magyarázgattam. Máskor felhorgászta boldogult Jónás barátom, hogy a lány mint bámult utánam, mig csak láthatott, az ablakjukból.

Nem tudták elhinni, hogy nem szerelmeskedünk.

Magam is nagyon nehezen vettem észre határozott vonzalmát.

Esős délelőttön a vízparton ácsorogtunk. Hogy ki-kikandikált a nap, hát a sportruha nehéznek és melegnek bizonyult. Elbágyadtam. Nem birtam élénken gondolkodni. Nem feleltem, vagy késve feleltem csacsogásaira, annyira ellankadtam a fulladt melegben. A szórakozottságomat látva, megfogta a kabátom szárnyát:

--- Kis nyelvmesterem, ne vegye föl többet ezt a ruhát.

— Miért? Reggel hüvös volt.

— A fehér nadrág, lüszter kabát, kék öv jól kinéz.

A hibás szórendet helyrehozta a meleg hang s a tágranyitott szeme.

Fölébredtem.

— Érdekli Ágikát, hogy milyen kabátban járok? Hiszen csak tiz koronás szolga vagyok a szemében.

Megbántódva felelte:

— Óh, egy hónap és ilyen vak!

Elfordult.

— De, de Ágika, hogy mertem volna én... senki... parasztgyerek...

— Paraszt... Ember.

Iparkodtam szavaim értelmét hegeszteni. Kedvesem durcás arcát kerestem, de folyton elfordította előlem. Utóbb a hátrakulcsolt karjánál fogtam és nem engedtem a tengelye körül forogni. Ahogy igy szembe kerültem vele, elmosolyodott. Könny perdült ki a buzavirágpárból. Megadással hajtotta le fejét, mint a harmatos virág. Erre elengedtem a kezét. Megcsókoltam a száját. A száját.

A bokorról — fölöttünk csillogott a harmat — áldás permetezett ránk. Megremegett gyönyörü szálegyenes magassága. Gagyogva mondta:

— Csunya, mit csinált?

Annyira bájos volt, hogy akkor a nyakát érintette ajkam. Pár lépést futott. Könyörögtem utána, hogy ne menjen:

— Mit mondanak, ha külön érkezünk haza? A könyve is nálam!

— Igérje meg, hogy többet nem lesz gyerek.

— Nem leszek gyerek — igértem, hisz férfinek éreztem magam.

— Akkor hát visszamegyek.

Keresett egy padot. Letisztogatta asszonyos gondossággal. Azután leült rá s az akáctörmeléktől, hervadt levelektől megtisztított helyre mutatott:

— Üljön ide. De jó legyen, mert kikap — mosolyodott el bájosra komolyodott, megbotránkozó arca.

--- Mivel kapok ki? — pajkoskodott bennem egy kis amorett.

— Egy akáciabot. . .

— De virágos lesz — hunyorgott ki belőlem huncutul a kis amorett.

— Nem tudom — tolult szájára az örök asszonyi, kedves, babusgató hang. Aztán lankadtan, megadással hajtotta le piros rózsafejét.

Melléje ültem. Előttünk a fü nedves volt és tarka virágokkal volt telehintve. A nap csókját várták, hogy kicsukhassák a szirmaikat. Megingott mályvarózsákról hullott a harmat. Fejünk felett elrikkantotta magát egy sárgarigó. A park bokrai alatt feketerigó fuvolázta: illó, illó, illó, a szerelem juó.

— Holnapután letelik a hónapom. Elbocsáthat a szolgálatból — mondtam tréfásan.

Megijedt. Leaggott arcát rám kapta. Babrált a kötőjén:

— Ne haragudjon. Ne hagyjon el. Kevés tiz korona? Huszat kérek apától.

— Egész vagyon az nekem, de előbb elkergetett magától.

— Nem, nem! vette komolyan ingerkedésemet. — Ugy-e nem haragszik? Szeresse Ágikát! tette esdeklőre kél tenyerét.

— Ágika szeressen engem.

--- Ágika két éve szereti Péterke. Bizony Isten. Megmondja a nővérem.

— Hát akkor adjon egy puszit! — könyörögtem neki.

— Az nem szabad — hunyorgott hamisan. — Lány nem szabad... de ember lopni szabad — mosolyodott el huncutul.

— Akkor én még husz koronáért se adok egy órát.

— Hát mennyi korona!

--- Minden óra külön csók!

— Ej csunya Péter! szegén lány zsarolni. Csunya! — és tartotta finoman iveit, meghalványodott száját.

Ráforrasztottam ajkain. Szinte szívtam a lélekzetét.

Eleinte csak lehelte a csókot. Félénk, tartózkodó volt, de később acélosra kékült szemmel kérte:

— Még. Még. Drága. Arany.

Mikor önfeledten tovább mentünk a határon, eltaszított, hogy a nagy áldozatossága tudatára ébresszen:

— Vigye a szemét. A szeme tett tönkre!

Megilletődtem. Férfiasságom elpárolgott. Gyáva hunyászkodással kérdeztem.

— A szemem? — Kis vártatva cinikusan kérdeztem : Kikaparjam?

— Nem! Nem! — tiltakozott kétségbeesve. De a szeme megbolondít. Mintha csókközben fekete vizből csillagok szállnának föl! — szakadt föl lelkéből ziláltan.

Sok meggondolatlanságot követtünk el, de a nénje és a nevelőnő előtt nyugodt, asszony volt már. Ha heccelték velem, talán le is szólt: „Volklehrer!" Aztán tovább szedegette a vizszéli kecskekörmöket, opálos kagylókat. Vagy gyerekesen tett-vett, hogy bekösse a szemüket. Be is kötötte... s engem szép esztendőkkel ajándékozott meg.

Péter elhallgatott. A semmibe bámult. Aztán csökönyösen fölvetette fejét, mintha megbánta volna legszentebb titkainak gyónását:

Pincér, fizetek!

— Még ne, ne! — kérlelte barátja. A pincérnek odaszólt: — Hozza tele a korsókat!

A sörtől újra megbeszédesedett Péter s Hajda könnyen lovat adott alá:

— De még mindig nem tudom, pajtás, mért nem a Jegyző Laci? Mért te?

— Az öreg kalmár nem akarta magyar emberhez, kivált nem magyar huszártiszthez adni a lányát. „Szolid üzletember!" volt a jelmondata.

— Aztán a volklehrernek csak úgy szire-szóra oda adta? — hitetlenkedett Hajda.

— Akkor már nekem állásom volt és augusztusban apja elé állott a lány:

— Apám, anya vagyok. A gyermekemnek az apja nevét kell örökölnie. Kérlek, add áldásodat!

Az öreg osztrák megmérgedt. Orvoshoz vitte a lányát. Hogy Áginak volt igaza, a nevelőnőt elkergette, a sógorasszonyomat a cégvezetőjéhez erőltette. Maga pedig megházasodott tiz évi özvegység után.

Áldástalan kaptam Stájer sudár fenyőjét, e gótikus szépséget s örök vád a lelkemen, hogy azért pusztult bele a gyerekszülésbe, mert nem kisérte házas utunkra apjának áldó keze, csókja és szava.

Lábjegyzet

Megjelent a Balatoni levegőben c. kötetben