Hullámtörés

Őszülőfélben a határ; még csak galambősz. Reggeli harmat helyett dér csillog a lapság sarjutarlóján. De úgy déltájban hosszú szálakban kanyarog a Boldogasszony fátyola. Az égen nagy, gyolcsos bárányfelhők gomolyognak. Az ezüstfehér sávok ragyogása a Balatonon : sok millió tükör a naptűzésben.

A föld népe ugart tör, tarlót buktat s a frissen szántott föld párája, szaga terjeng körüle.

A szőlőpásztor kicifrázza kereplőjén:

Erge, serge, Több a másé, Hess serege. A Tamásé.

Hosszabb is lehet a szövege, szebb is, pásztora válogatja. De ezen kezdi a növendékpásztor.

Örül a hegycsősz. Nagyokat pislog, mint a béreskenyér; mert ez a megevéstől, a csősz pedig az elalvástól fél. Föltámaszkodik. Nem durran a puskája, mert a dolmányos varjú az ostoros gyerek nyomán sürög a barázdában. Kerül a hegyben. Kicsördíti ostorát. Fölszáll egy csapat seregély; elfelhőzi a napot, meg újra lecsap a harmadik pásztába. A csősz megsokalja a dolgot, csaknem elszólja magát. De Isaák Boldizsár présházánál magába szoritja: a láncosadtát!

Abroncsszoritással és hordóforrázással együtt ez beletartozik a szüreti készülődésbe. A satópartban nagy üstben forr a víz. Az öreg Isaák rekedten köhécsel: a hordóból kicsavaródó kénfüst fojtogatja. Megbillenti kalapját a csősz köszöntésére s köhögéstől akadozottan mondja:

— A vénasszonyok nyara beköszöntött... Most mézel ám a szőlő.

— Én is amondó vagyok, gazduram. — A király gyertyája nagyon a végére égett.

— Nem igazán szólok-e, Sándor öcsém?

A napsütetlen fiatalember kénszalagokat lyuggat és félméteres drótszálak kampójára aggatja. Iskolás arcszíne ellentéte fekete bajuszkájának, meg a két cserszín magyarnak.

— Sok igaz van ítéletében. Sokat tapasztalnak, közvetlen megfigyelhetik környezetüket. A megfigyelésük hosszú tapasztaláson alapszik. A jó Isten tudja, hányadik nemzedék észlelheti ugyanazt a jelenséget s bizonyosodhat meg annak igazságáról. Mi éjjeleket töltünk könyvek mellett, életünk java részét a tanulásnak szenteljük s tíz esztendővel vénebbnek látszunk. Mégis fogalmaink a rendszertelen olvasástól zavarosak, életfölfogásunk a sokféle világnézettől. Már az első lépésnél megbotlunk, tört szárnyakkal vergődünk s elvesztjük az életben való hitünket.

Meghasonlás kongott ki a hangjából, bennült olvasástól mélyedt szemében, összeráncolt szemöldökében.

Az egyszerű ember keveset érthetett e beszédből. Tapasztalatait vette elő s közmondásokban adott feleletet:

— Oda köll menni. Aki közel áll a tűzhöz, az melegszik. Választáskor csak oda álltunk, aki értette szóval, beszédbe ereszkedett a szegény emberrel.