Horváth András: Zirtz' emlékezete

FÖ TISZTELETÜ

DRÉTA ANTAL

APÁT URNAK

     Több okok ösztönöztek e' jelenvaló Versezetnek díszes kiadására. Téthi Szülemény ez, egy ritka elmétől, ki az Egyházi hivatal' tiszteivel példásan egybe tudgya férkeztetni a' szép Tudományok' hasznos gyakorlását. Egy híres Monostornak régibb, 's ujjabb viszontagságit énekli, mellynek szerzetes Fijai a' magánynak vészes unalmait most kezdik a' serdülö Magyar Ifjúság' tanításával okosan feltserélni, 's így az elmélkedő élet' neméből kilépvén, valóságos munkálkodó Polgárokká alkottatnak. Egy jeles Férjfiúnak tündöklő érdemeit magasztallya , kivel a' leghívebb Barátság szakadatlanul egybe-tsatol. Hathatós serkentések a' szíves részvételre.

     De a' Munkának kellemei sem kevésbé ja vallották a' fényesebb nap világot. Kik a' Poézisnak igaz lelkével isméretesek, nem fogják azt belsö gyönyörűség nélkül olvashatni. A' tiszta, gazdag, hajlékony nyelv; a' mesz-sze, vagy közelebbi tárgyoknak eleven, 's érzékeny festése , mellyhez a' választott Vers' neme olly igen alkalmatos; a' fellengö gondolatok, bájoló képek, természetes hasonlatosságok; az elmés, és közben tsipös velős érintések; és , a' mi legfelségesebb koszorú, a' buzgó hazafiság: mind annyi nyomos érdemek a' köz tapsolásra, 's bizonyos ditsőségre.

Irám Téthen, Augustus'
2dikán, l8l3.

TÉTHI TAKÁCS JÓZSEF

Perpetuos sperare licet Tibi frondis honores.

Martialis. IX. 62.

Isteni Elme! mi nagy, mi ditsö szent gondviselésed!
Munkáid melly meszsze hatók! Létünk' fonalának.
Mind két ága kezedben. Az agg föld' sarki forognak
Általad. A' már volt, de setét mélységbe le süllyedt,
'S most élö, 's több Százak után Szentséged' imádó
Népeket egy szóval vezeted sorsoknak elejbe.
Itt hever eggy por-szem mi tiporjuk büszke nyomokkal:
'S eggy szavad a' morzsát kékes felhőkig emelte,
Heggyé domborodik, gallyas ligetekkel övedzve.
Itt eggy hullámmal játszó kor-rágta kevély szirt:
Szóllj, — és a' szigonyos Neptun le sodorja fenékre.
Itt a' róna telek bájoskodik Edeni kénnyel:
Intésedre tekint, 's ím tajték nyalja ugarját,
Így osztod nékünk is erös karaiddal ügyünket;

Így a' Nemzeteket múló hiúságra tanítod.
A' nagyságban elültt Birodalmat földre tiporván,
Tündöklő neveket zavaros Léthébe meríted-,
'S ollyakat ültetsz fel pusztultt fészkekbe azoknak,
Kikre elöbb a' nyalka Világ meg vetve katsintott,
És kiken a' diadalmi erö koptatta igáját.

     Itt, e' szent Völgyben, melly a' Természet anyának
Hímes kellemivel fennyen tündérkedik; itt, hol
A' sik rétre kerek bértzekröl tsermelyek esvén ,
Flóra' kies mezejét meg futják harmatos árral;
Itt ezen Arkadi ernyöben, hol szőke Diána
A' szép Endymiont tsókkal meg lopni le szállván,
Gyenge Napéáktól késérve, vadakra erányzott.
Néha hol Amphíon meg fujván Isteni sipját,
Vagy kobzát vervén, Phoebust üdvözleni szokta,
És piros ajkáról édes hangokkal enyelgett:
Mellyeket eggy könnyü szellötske repülve ragadván,
Émathi Tempéket képzö kanyarokban el oszta;
És , mint Théba' kemény köveit mozdulni tanítá,
Itten is érzökké a' fák lantjára levének;
Ekkor kezde alá a' nyír ágatska hajolni. —
Hol koszorús Pomóna' szelíd fás - kertje sövénnyel
Nem kerekítve virult, 's öntötte kosárba gyümöltsét;
Mert, ó boldog idök! nem voltak tolvajok akkor. —

     Itt tisztes hajlékot emelt, e' Zirtzi magányban
A' Fejedelmi Magyar, még izmos férjfi korában
A' sok bajnoki véren idültt Árpádi Hazának,
S meg szállatta kegyes szívü Cisztertzi Atyákkal.
Félre az ingerlö zajtól , az epés sokaságnak
Fondor törétöl, hogy az Istent nyugton imádni,
És az örök Jóság' munkáit zengeni tudják;
'S míg a' vas markú Magyarok viadalra ki kelvén,
Honnyoknak zászlói alatt koszorúkat aratnak,
Védvén Hölgyeiket, 's paizsos Bellóna' sajátit,
Édes gyermekeket, szíveknek zálogit: addig
A' jó Szerzetesek , kezesekként földre borulva
A' magas. Isten elött temjént égessenek érttek.

     Így mikor Andrásunk népét Azsiába ki tévén,
A' katzagány vállú Lovagokkal nyomta Koraddint;
S hol Macedo Sándor hajdan tábort üte, mostan
Álmosi markokban villogtak fényes atzélok ;
'S tsótáros paripák patyolat kontyokra tiporván,
Pajkos Arabsoknak gözölgö véreket itták
Vagy, mikor ösz Hunyadit Belgrád meg ölelte fiúi
Karjaival, 's tsókolta kezét Attyának utolszor;
Mért kellett meg halnod erös Védöje Nemünknek! —
Vagy Fia, Nagy Mátyás a' Holdat fedte homállyal,
'S Attya' Leventáit, 's kiket ö maga víni tanított,
Mindenkor gyöztös karral tsata tűzbe vezetvén,
Tízszer ezer bozogányokkal tíz annyit emésztett,
És Európának bátorságára falat vont. —
Ah, mi tsapongó vagy, mi kaján hadak' Istene hozzánk!
Ah, mire juttattál, mi fonákul változa sorsunk!
Vagy, van-e olly értz szív? — vagy fojtsd el Múzsa, mit érzesz. —
A' zsoltáros Atyák oda fenn tartóztanak akkor
Országunk' Véd - Szenteméi ; szeges örvbe kötözték
Ártatlan testek', 's hoszszas böjtökkel aszalták.
A' sanyarúságban lelték fel kedveket ; éles
Szikla adott nékik nyoszolát; fejek' allja kesergés
Volt; mert munka után a' kö is párna gyanánt van.
A' hartzos Magyarok voltak mindenkor elöttök,
A' tisztább Vallás, 's az irigylett Nemzeti Felség. —

     Itt, e' béke-tanyán, a' tsendnek néma ölében,
Hol tsak eget, göntzöl - szekerét, bús Lúna' szemérmes
Halvány ortzáját, a' Napnak sárga szikráit,
Könnyü fellegeket, villámot, játszi szivárványt
Látták kém szemeik tavúl a' tsalfa hinártól,
Meszsze hazug fénytöl, 's méreg hizlalta Erinnys'
Láz tsordájától, 's az irigység szülte fenétől.
A' kegyelem termö forrásnál, itten az Oltár
Zsámoly elött, éjt - nap harsogták ájtatos ének
Szóval böségét az egek' felséges Urának,
'S izzó szívekröl küldöttek mennybe Solozsmát.

     Ök, kik az Oltárok, 's Haza mellett szüntelen égtek,
Égi ajándékot, 's hason áldást hoztak azokra.
Ök soha szentséges tisztek' folytatni nem unták,
A' fáradtak után mentek felváltva nyugodtak;
Sem heve a' nyárnak, sem rázó téli szeleknek
Mérge az éneklöt nem volt meg gátlani képes.
Ön maga a' tájnak kiesebb fekvése is öket
Titkos eröszakkal majd nem levegöbe emelte.
A' futosó javakat, mint horgait emberi szívnek,
Hagyván a' külsö hártyát kedvelte Világnak:
A' múlhatlanokat vizsgálták lelki szemekkel.

     Így múltak sok idök, így a' szent Férjfiak érett
Napjaikat nagy terhek alatt vígadva felejtek.
Mert, mivel a' testnek pihenést engedni tanátsos,
És a' lélek - eröt tetemink' épsége segíti :
A' jámbor Társak felekezvén rendre, menének,
Ez, kis kertje' körét ibolyával szegni, vagy ösvényt
Nyesni, vagy ég színü tulipánt karimákra ki rakván,
A' természetnek jelesebb tsint adni kezével ;
Az, növevény fáit le botolván, kötni karóhoz,
Hogy még gyenge korú fiataljait ójja szelektöl,
Ám látjuk, köztünk is az ösz támasztja az Ifjat ; —
A' vad tökbe szelíd szálatskát oltani, ámbár
Holta után élök fogják felszedni gyümöltsét;
Még más ballagván a' gyors méh lepte mezöre,
Orvos fü - szerrel, 's gyökerekkel tömte szobáját,
És, mint jól tévö Polgár, Haza - társa' javára
Forrasztó kenetet, vagy italt egyelíte azokból.
Mindenik e' képpen más más munkába szeretvén,
Aggodalom nélkül a' vétkes unalmat el üzték.
'S napról napra közelb járván a' boldog arányhoz,
Merre utat szegtek, szemeik mosolyogtak előre.
'S mint mikor a' dölfös víz - síkon félre sodorja
Eolus a' gállyát; a' Tisztet gondok emésztik,
A' hab - bástyákat tusakodva legényi lapáttal
Szegdelik öszve vetett vállakkal, 's partra verödvén
Emlegetik már múltt veszedelmeket édes örömmel:
Így amazok, törvén a' test' szilaj ingeri ellen,
Mint fegyvert - viselök, állattanak ébren az örön,
Költsönös ösztönnel bajt víni, ha kelle, merészek;
'S viszsza tekintettel bírálván régen el oszlott
Élteket, a' színt is készek büntetni magokban,
Üllepedett szívvel várták a' lelki jövendöt;
Minthogy emitt gyöztek, Boreas forralta habok köztt,
És a' nyálas iszap' tetejét ált' kelte hajójok.
Így múltak sok idök, ez igézö barna ligetben,
Mellyre az Isteni kéz sorral maga rakta mosolygó
Kellemeit hol néki terültt sok Századot éltt fák'
Lóggó fodraikat suhogással lengeti a' szél.

     A' vas idö nem tud semmit kéméllni; le rongál
Mindent, 's viszsza idéz eggy mély feledékeny üregbe.
Számtalan Országok lakják e' puszta homálynak
Gözös rengetegit ; hol nem felel a' siket Echo;
Hol nints lelki barát, kivel ölbe repülni lehessen,
És nints a' búsnak, ki elött keseregje panaszszát.
Itt sok drága arany koronák cl vetve hevernek,
Mellyeket eggy korban Népek' száz ezre imádott.
Itt, kiket a' Tudomány' aszaló munkája meg örlött,
E' komor éjj- völgyben fel alá tapogatva borongnak.
Itt, tábor nélkül diadalmas régi Vezérek,
Kik, vagy igát adtak, vagy törtek, alusznak örökre.
Itt sok szolga rabok, kik hajdan vérrel adóztak
A' kegyetlen szívnek, hogy már meg haltak, örülnek,
És most is köszönik, hogy nints több élet ez eggynél.

     A' sudamos füst árnyékon mit kaphat az ember?
E' játszó - színben mit használ lenni kevélynek?
Tömkeleges kertek, Peruáni arannyal, ezüsttel
Tzifrázott Paloták, vagy Lídia' kintse, mit érnek ?
Hol Babylon, hol Persepolis, hol Théba feküdtek,
'S Ílion' utszáit hasogatják mostan ekével.
A' haladékony idö mindent hátrálni parantsol,
Játszik sorsunkkal ; földig le alázza mi nagy volt;
Bontja az öszve - valót, mi erős , el tördeli ízre ;
A' zamatos Böség' szarvát ki üríti fenékig.
Nints a' legjelesebb érdem meg mentve elötte ;
Mint eggy nyiladozó örvény, gyomrába kanyargat
Mindent. — Ebbe szakadt magasan keltt fénye Hazánknak ,
E' nagy ütödésnek még most is seb - helyi fájnak ,
Mellyek , míg Magyarok lesznek, mind vérzeni fognak.
Hol vagytok, kik alatt Országunk' allköve épült ,
Hunnia szülte ditsö nagy Lelkek: Bendekutz, Árpád,
Verböltz, Géjza, Szabolts, Lehel, Örs, Gyula, Kund, Ete, Zoltán?
Nintsenek ök! ált' keltek örök hajlékba nyugodni. —
Ott, kik Béla körül, vérünk átkozta Sajónál,
És kik Várna előtt, és kik keseredve Szigetnél
Fáradt tsontjaikat le rakák, most béke' ölében
Elysiom' mezején Iaurust koszorúkba kötöznek,
'S érdemlett áldást fognak fel minden ajakról.
Ó, ha halandókhoz valamelly közt tartani szoktok
Tí nemes Árnyékok, puzdrás Eleinknek imádott
Hamvai! szánakozó szemeket ránk vessetek onnan,
'S ójjátok hév véreteken nyertt Átila' földét! —

     Hol vagytok jó Szerzetesek! kik versen ajakkal
A' szótlan falakat harsány énekre felelni
Zengve tanítátok, mindent meg gyözni hatalmas
Orgona sípoknak szellöivel öszve fogódzott,
'S kényesen a' levegö Aethert meg ölelte melossal?
'S meny-kari hymnussal másolván lantos Aríont,
A' szilaj Indust is tettétek volna szelíddé ?
Nintsenek ök! Neveik lévén jég-hátra metélve,
Az habos Iszternek torkából Euxin el itta.
Nintsenek ök! a' mészárló vad fegyverek' éli
Köztt éltek, mikor a' Múzsák' éjj méttse homályban
Füstölgött; mikor Árpádnak nyers Sarjai tolták
A' gyántás felhöt; kiknek meg halniok álom
Játék volt, kétszer ha el esni lehetne Hazáért,
Készek; Férjfiasak, nyíltt kedvük, jó, 's bal esetben.
Véd falok a' mely volt, paizsok vér nyalta szekertze,
Nemzeti érzések, 's Honnyoknak fénye, az ösztön.
Kik, mint a' szirtról rohanó folyam omlik előre:
Úgy eggy tengertől másik tengerre ki nyujtva,
Rákosi zászlókkal vitték a' Szittya hatalmat
Nagy Fejedelmek alatt, Európa imádta Budáról.

Áh, de mi haszna Lajost említem? Képe azonnal
Eggy epedö, szép könnyeitöl ajakáig el ázott
Fátyola tépte, kegyes hajadon Nymphának elömbe
Áll, 's a' Másodikért, kezeit kótsolva fejére,
Búnak ereszti magát, sír, forr, átkozza Mohátsot;
És átkozza Tselét, hol meg szűnt élni Királyunk.
Vad Sors! a' bimbót nem munka le törni tövéről! —
És most is fel alá szaladozva kiáltja Hazánknak:
Viszsza-vonás ejtette Magyart e' gyászos özönbe!
Ó jaj-nap, szomorú viadal, temetője Nevünknek!
Mennyi pogány sebeket szeldeltél árva fejünkön?
Mennyi halált osztott közttünk eggy kotzka tsapásod ?
Mint mikor a' fel nyúllt éles kö szirthoz ütődnek
A' szakadó felhök, 's ereik meg nyílva okádják
A' kénkövei elegy záport: úgy Napkelet önti
A' rémültt, 's kétségbe esett Magyarokra negédes
Tsordáját. Már Városaink, már Templomok égnek,
Tiszteletes szép Klastromaink egymásra ürülnek,
A' rongyoltt Paloták' komor üszkei meztelen állnak,
És melly füstté vált, a' fényt, borzadva kesergik.
Költözik a' szebb Nem, rab - szíjjon sírnak az Ifjak,
Válva Hazájoktól, kényén szolgálni Pogánynak,
'S a hó szín' karokat feketítő lántzon epedni.
Ez, holtig le kötött kedves Férjének ölétöl,
Az, bálványának tsókjától meszsze szakadni
Kéntelenek, bádjadt zokogásikat öszve lehelték.
Itt Atya, és Magzat, nedves könnyekbe merülve
Egymást gyötrötték, 's élvén, gyászt sírtak elöre,
És el el ájulván által kótsolva le rogytak.

Ott eggy szép tsetsemö ragadott Annyának utánna
Nyujtván kis kezeit, némán esdekle halálért.
A' Pásztor nyáját, telekét a' Gazda magára
Hagyván, fél haltan rejteztek szúlos adúkba.
Nem hajtotta fejét Feszület' küszöbére Szarándok;
A' barlang , mellyet hárs fák' zöld bokrai fedtek,
Által, 's viszsza futó iszalaggal fonva tömötten,
Mellyet előbb Remeték laktak, — lett fészke vadaknak.
A' torony öblökben búsan halgattak az értzek,
És tsak az éjj - madarak' sértö huhogása süvöltött.
'S mint a' kellemetes Kegy - alak, meg fosztva Nemének
Nem szabad ékeitöl , panaszit hullatja keblébe:
Ugy szent Oltárok meg fertöztetve sohajtnak
Éneklöik után, kik elöbb áldoztak elöttök.

Téged is Imre Király' épülete, Zirtzi Monostor,
Lába alá tapodott az eget nem félte Pogányság,
'S szálkas járma közé nyakadat foglalta hadával.
Nyögsz most, ártatlan, nyilától gögös Omárnak,
Meg vagy alázva, zokogsz, falaid feketülnek; az Echo,
A' nyíltt, 's tsattogatott ajtókkal közli beszédit.
A' tévedt Utazó, mikor ádáz fergeteg éri,
Gyöp, 's moha termesztő boltodnak alatta pihen meg.
A' szigorú télnek fogait ha kerülni akarja,
A' félénk Dámvad, tőled kér éjjeli szállást.
Árva vagy, eggy szóval, Jegyesidtöl hagyva magadra;
Hervadt kar - koszorúd, szemeid bé estenek, ájulsz ,
És deli képednek feselő rózsája le perkedt!

     Kő szívü Márs! mondsza, mikor leszsz vége dühödnek?
Férjfiat, és Aszszonyt, Vént, Ifjat hullani látják
Szikrázó szemeid, 's vallyon nem szánod-e öket?
Nem felel ö, — Sarjazza vasát, indítja Vitézit;
Kardokat, és kópját ember vérrel feni; még sem
Szüntenek a' morgó ágyúknak torkai halmok
Köztt titkoltt, 's neszezö Völgyekben üvölteni; számas
Városok, és Falvak füsttel feketítik Oríon'
Környékét; a' sárga mező siratja virágit,
Mellyek az el dültt testek alatt fonnyadnak; az erdöt,
A' sík térséget tarkázzák bajnok ereklyék,
És fegyver darabok, kiken a' vér rozsda piroslik. —
Fél Európában harsog Bellona' riasztó
Kürtje, 's halált ordít; Lángban van fél Magyar Ország.
Botskai Erdélyböl táborral dúlja Hazáját,
Még sajgó sebeit vájkálják Báthori, Bethlen;
Vallás, és Törvény, bátorság, béke, szabadság,
Mind idegen hangok, mindent fel forgat az ön-kény.
Syllát, és Mariust látnád oldatva pokolból
Méreg tajtékkal zavarodt Földünkre rohanni.
Mért, Anya Természet, mért kellett annyi Tyrannúst
Szülnöd? — Vagy te reád szálljon Lucína, szidalmam. —

     Illy lobogások köztt, mit vársz? mire üt ki szerentséd
Pusztultt Zirtz, most késértö árnyéka magadnak?
Láttad-e Szüzeidet, ne tsodáld, eladatni baromként?
Így te azé lészel, ki kövérebb béredet adja.
Nints, ki után terjeszsz karokat, nints senki segéded.
A' hadi villongás az eröset tette igazzá;
A' gyengébb tsikorog, 's szeme árja puhítja falatját.
Ó százszor boldog, ki nemes Hölgyének ölében,
'S tsüggö Gyermeki köztt békével költheti el hunytt
Öse' keresményét, 's küszöbétől távozik a' had! —
Veszszen az el, vasból ki legelső kardokat edzett,
És, ki nem irtózott testet kontzolni azokkal! —

     György, Benedek, Farkas, mind Thúriak, ültek öledbe,
Ültek öledbe? — Nem is; keskeny börtönybe taszítván,
Innen ezüst, és innen arany pórázra kötöttek.
Ó szentségtlen arany! mire bírod az emberi szívet?

     Tűrj, és várj: a' mennyei Úr nem örökre haragszik.
Tsókold a veszszöt; az Atyának veszszeje volt ez;
Ö szomorított meg, majd vigasztalni is ö fog.
Türj, és várj; még lészen idö, vagyon irgalom égben.
A' Nap el alkonyodik, 's más szebb fel virrad ntánna;
A' Violák kék köntösöket durtz télre le hányják,
'S újra az illatozó Zephyres kikeletre ki nyílnak.
Ocean is szomorú Arethúsát el nyeli sokszor,
'S annyiszor Alphaeus mátkáját engedi látni.
Így te, le verve alélsz, de reménylj, fel emelve ragyogsz még.
A' meredek szélröl sokan a' fő dütsre repültek.
Romulus a' dagadó Tyberisnél várta enyésztét:
'S ím, noha Pásztor elöbb, az után leve Róma Királlya.
Békót készített az irigység Bisztritz' Urának:
Ö még is fénylett, 's meg halt fejedelmi thronusban.
Légy hát békével; tudod a' jó Sorsnak erőtlen,
És sok botlástól remegő halk lábai vagynak.
Az jobban tetemedni szokott, mi vonódva tenyészik:
Ellenben, mi hamar serdül, hamar éri halálát.
Nem tartó az, melly fa korán pirogatja gyümöltsét:
Melly későbbre terem, hoszszabb leszsz élte is annak.
A' kérges tölgyek sok száz évekre mutatnak:
Hirtelen égbe szökik, 's már kész haldoklani a' nád.
Hömpölyög a' viz-fürt, 's nyalogat susogása nagy öblöt:
Kapkodoz a' szélvész, 's ím már ált' futja Horizont.
A' zápor sebes omlással félelmes: az apróbb,
'S lassú harmatozás még is tízszerte tenyészöbb.
Így, a boldogság, húzódva ha ballag elődbe,
Álhatatos lészen, mint a' sós tengeri kö-fok.

     Úgy lett. Jobb tsillám látszik fel tünni keletröl.
Lomhad az ellenség, tsorbúltt handsára, ha ejt is
Bár sebeket, kissebbek azok, mint voltanak eddig;
Nem szolgál ki feszültt idegének elöbbi szerentse.
Honnya felé fanyalog , fészkét közelíti vonódva;
A' magyar ég tisztúl, 's ki derül, könnyebbszik az erdö,
És a' régi tanyát keresik haza - földi madarkák.
A' hegyek' oldaliból ki jöhetnek szedni virágot,
'S Attyok' hantja felé koszorút fonhatnak az árvák.
Félénk Múzsáit bíztatja, velek meg térni Apollo
Készül, 's Melpomenét szomorún indítja elötte.
A' zengö Néppel meg teltt Egyházak örülnek,
És sok buzgó kéz gyönyörü Oltárokat épít.

     Bízzatok Ájtatosok, mellettetek Osztria Háza
Az, kinek a' szent Religiót pólálni, tulajdon
Virtusa ügy - bajatok' Maga fogja segíteni, 's a' most
Meg gyengültt Magyar Egyházat dajkálni leginkább,
'S régi ditsö voltát állandó talpra emelni.
Ezzel tündöklik Habsburg' Koronája, mi olta
A' két mellyü Sas langyos szárnyának alatta
Több Nemzet meg vonja magát; édesdeden éli,
'S mint azon eggy Anya szültt, egymással közli falatját.
A' Vallás' méltóságát terjeszteni, fellebb
Vinni az erköltsnek betseit, szép példa, 's fenyíték
Által. — Szálljon ezért fel kentt Fejetekre az áldás;
'S mint a' szomjúzó földet meg hinti esövel :
Úgy terjeszsze kezét a' köz kegyek' Attya Reátok!

     Majd nem száz télen hordozta az özvegyi fátyolt
Zirtz, és semmi határt meg eredt bánatja nem ismért.
Nem vala jobb napokat valahára meg érni reménye.
Mátyás lett elsö, ki Monoszlayt írta Apátnak,
És Bolerázy után tisztelte az Infula Böjtét.
A' már haldokló, Ezek által kezd vala élni.
Kezd ugyan élni, de még halaványok képe' vonási,
Mint, kit meg törvén, fel ereszt a' régi betegség,
Még is sínli baját, és rántzai késve simulnak;
Lábbadozik, mint az, ki magát támasztja falakhoz,
A' rágó peretzek' meg foszlott kékeit érzi,
Dörzsöli bé horpadt szemeit, töprenkedik álmán.
A' barnás égen rémlik szép tsillag elejbe,
Melly ragyogó fényét eggy el tévedtre lövellvén,
A' gond lepte utast bátor szállásra vezette.
E tsillag, mond Ö, Váltómat fogja jelentni,
Kit bokros szomorúságom könyörülni meg indít;
Vagy már látom is Öt ? már lankadok édes örömben :
Ah, ki magas menyben lakozol, tegyed' álmom' igazzá! —

     Az volt. — Tí eleven lombok, természet' ajándék
Gyöngyei, zöld berkek, forrás mosogatta lapányok,
Harmatos emlöktöl görbedt szüz réti virágok,
Nyájasan andalgó szárnyas tsevegöi Bakonynak!
Héderváritokat, míg tsillag fénylik az égen,
Míg a' Vadlegelöt Pásztor késéri szemével,
e' népes föld' háta felett míg termenek élök,
És a' kis tenger, Balaton, tajtékinak örvend:
Áldjátok, mint Véd-Angyalt, mint másod Atyátok'.
Ö áldozta magát Zirtzért, Ö viszsza szerezvén
El tépett javait, szent Oltárára le tette,
Ön hasznát, nemes érzéssel még számba se tudván.

     A' Bölts, nem szolgál külsö mázoknak; Az erkölts,
A' betsület, mire néz, dolgát intézni akarván.
Mit használ lennünk, ha homály burkolja nevünket?
Kik gyöngy, bíbor, arany terhet vállokra kerítvén,
Isteni tiszteletet kívántak adatni magoknak;
Kik párolgottak meg kenve Sabéi olajjal;
Kik fű - szerrel elegy ferdökben alélva lehegvén,
Onnan rózsákkal hintett ágyokra hevertek,
És puha véknyaikat kendözték Kói selyemmel;
A' korts, a' fél - embereket, ki találja fel írva?
Vagy, kiknek minden tudománnyok az asztali luxus
Volt, Sybaris, Karthágo', Tyrus', lágy Kréta', Rhodosnak
Kényes Polgárit, hol van, ki nevezheti most meg?
Mindenek el múlnak, tsak az erkölts ér maga túl-kort.
Sokrates, Archelaus , Plátó , értékre szegények :
Gazdagok ök még is; mert míg leszsz emberi szózat,
E' széles földön neveket hordozza az Ifjú.
Testeknek fonalát Lachesis bár tudta le fonni,
Lelkeiken nem volt újjának semmi hatalma;
A' hív emlekezet ki enyészni nem engedi őket.

     Téged fest etsetem, nagy Hédervári! Te képed
Ez, Te nemes Lélek, legritkább példa azok köztt,
Kiknek az Ég sikeresb áldással kedvez emitten.
Boldog Szültt! ha kegyes szemmel veszi versem' Apollo,
'S szívemnek ha leend belsö forralma szerentsés:
Míg rá tartja magát Gellért' mellyéke Budával,
Míg a' dupla kereszt paizsunk' két részre szakasztja;
Tiszteletes nevedet meg nem tsorbítja az óság,
Élsz közttünk dütsben, 's kik utánnunk lesznek, azoknál.
Vagy meg halhat-e az, kit kedveltt Nemzete fenn tart,
Érdemeit kö Gúlya helyett szívére metélvén ?

     Már Zirtz, e' példás, e' férjfias áldozat által
Régi szabad voltát ízlette; felejteni kezdé,
Mellyeken által esett, rá gyültt inségei' sullyát.
Ujfalusit hozzá Leopold küldötte Apátnak.
Ez tüstént munkának ered , kéméltlen erövel
A' szanaszétt heverö köveket rakogatja helyekre,
Mellyeket el tsordultt könnyekkel közbe meg öntvén,
Eggy kisded hajlékot emel; szedi Társait öszve,
'S a' Kegyelem Kutföt hálákkal tisztelik eggyütt.
Meszszünnen föld - mívesteket szóllítnak ekéhez ,
A' szölö hegyeken venyekét ültetnek; az el nött,
'S bokrokkal titkoltt utakat tisztára meg irtják.
Itt eggy, fátskákat szaporít az Utánni - Világnak ,
Ott más, a' patakot szabadabb futamatra segíti,
'S a' köböl ki rakott öblös rekeszekre fenékig
Érö Zúgókat bárdol, 's meg tölti halakkal.
Más azokat tanogatja helyesb munkára, kik a' tar
Földön házatskát kezdének emelni magoknak,
Hogy jobb ízléshez szabhatná Szerzete' Falvát;
Éledsz, egy szóval, Zirtznek szép Völgye, naponként. —
Vessd el gyász lepeled', vígadj ép lábra emelve,
Fúvass tárogatót, készíts virradti menyegzöt,
Oszlasd rántzaidat, nevetö kedvekkel ölelkezz! —

     Vagy, ne siess. Boldogságod' fejezése utóbbra
Tartva vagyon. Szenvedned kell; ez az Isteni végzés.
Láttad Atyáidnak meg tértét sajnos öledbe,
'S nem hitted, hogy el oszlások' másodszor is érjed.
Ah, be tsalatkoztál! nagy köd lebeg ujra feletted.
Most készült fel tünni deled, már estre hanyatlik;
Még tsak alig gyógyulsz, beteg ágyad vettetik ismét.
A' Nap is így mosolyog képünkre, azonba enyészik,
'S atmosphaeránkat fel alá forgatja az Orkán.
A' halat itt sokszor meg hagyja szakálla horognak,
'S könnyeden uszkálván, hálóba fonódik amottan.
Így sokszor Scyllába akad, ki kerülte Charybdist.

     Fordulj el szép Völgy, és Calliopémre ne halgass.
Szedd be vitorláid, fejedet mellyedre botsásd le;
Zárd el kék szemeid' héjját Meny - hajlaton égö
Testeknek Fejedelme elött-, Libitína halottas
Durva szövétnekkel Téged keseríteni el jött.
Nints már Ujfalusid! merevedt tetemére le dülhetsz,
Ott fekszik gyilkos kézzel meg öletve latroktól,
Ott fekszik hidegültt ártatlan teste Atyádnak,
Mint eggy élemetes tölgy szál, a' földre terítve!
Még egyszer néz Honnya felé, hol halni szeretne,
És édes Fiait pihegö szívére szorítni;
Még egyszer, — 's már tsukja szemét, 's végképpen el alszik.
Bíztosan, ah sokszor pelyhes nyoszolyánkra le nyugszunk,
Nem tudván, más napra minö virradtra kelünk fel. —

     Menjetek el rémültt Társak, keseregni felette,
Véres ereklyéit le esö karotokra ölelni,
'S a' már meg fonnyadt tagokat takarítani földbe!
Tiszta sohajtástok lelkével hasson az égig.
Ott vagyon Ö, ki virultt fiatalság ült ajakára, Mellyet az itt fogyató évnek hoszszú sora nem bánt. Ott él, halhatlan, mint az, ki az életet adja, 'S a' sok rétre fesültt sorsot szemléli alatta. — A' Természet, az Öszt a' mint el hullani látta, Meg némult; a' széllyel eredt bükk' gallya nem ingott, A' bértzröl zuhanó forrás bámulta, mi történt. Eggy kisség halgat minden; borzadni továbbá Kezd minden; levegö nehezül, tolakodnak az égi Hullámok, 's Bakony' oldalait közelítik; elöre Martzangló szeleket küldnek: ropog a' fa, 's tövéböl, Nem győzvén a' méreg eröt, fatsarodva le roskad.
A' Földnek nap-alatti felét el fogta setétség,

A' hegy tsútsban akadt felhök láttszattanak égni;

Dörgés, szem-vesztö láng-sujtás kergetik egymást;

A zápor le szakad, tengert képzelni lehetne,

Tsak hogy tiltja homály; a' menykövek öszve tsapódnak,

A' völgyek' viszsz-hangi velek feleselnek ezerszer.

A' Vallás nevetö bünös térdére le tsuklik,

És rabi álmából fel otsódva kiáltja az Istent.

A' zsugorodt képü Uzsorás haldoklik, ölelvén

Ládáját, félénk lelkét a' kintsre lehelli.

Tsattanik, és harsog; kettösen tsattanik újra,

'S meg szerzett tüzzel harmadszor okádja haragját;

Ekkor, mert hihetö, a' gyilkost üzte pokolra,

Ott hogy tette miátt motskos párája lakoljon. —

Ezt hamar, azt később', de el éri az Isteni boszszú

Mindeniket, bár a' vádlót titkolja magában,

Bár, mint képmutató, szentséggel tsalja Világot.

A' roszsz hírt, mihelyest vették a' Szerzet' Atyái: Vérek meg zsibbadt, a' szózat nyelveken el halt;
Százszor is eggymásnak vállára borulva aléltak, 'S annyiszor Ujfalusit Klastrom' folyosói zenegték. El hagytál, mondák, el hagytál jó Atya! minket; A' szent kaptsolatot széllyel szaggatta lator kéz. El vitted szívünk' örömét, el vitte halálod Mind, mire létünknek lehetett építve reménye! Sírunk, 's nem használ szemeink' forrása; nevedröl

Szóllítunk, 's remegö kezeinket nyujtjuk utánnad;

Képzésünk tsalogat, tündér árnyékot ölelvén

Azt hiszszük, Te vagy az, 's dobogó kebelünkbe szorítunk,

'S ím boldogtalanok tsak üres levegőbe fogództunk!

El tünt, — Ö már nints. Fussunk, fussunk mi is innen,

Hol minden tárgyról szomorúság ötlik elönkbe.

Mit késünk, Társak, bátrabb menedékre sietni ?

Nem lészen vétség, ha követjük az Isteni Végzést;

Ö rendel mindent, hajtsuk le magunkat Elötte.

Menjünk , Ör - lelkek fognak késérni utunkban, Mondták, 's Fö vesztett táborként, oszlani kezdtek. Völgyek' mélyében lévén rejtezve naponnan, Éjtszaka az holdnak fényével előbbre lopództak.

Merre van Országunk havasokkal szegve nyugotról, Sürü fenyvesben, hol tsak jele emberi nyomnak Sem látszott, fel alá tsavarultt hegy - szálak' ölében, Hol leveles szeder-ín lejtö ágakra ki futván, Gondos mesterség nélkül építe sikátort, Barna gerezdekkel földig tarkázva tetötöl; Hol virgantz evetek, kiki vagy párjával enyelge,

Vagy fát hágdosván játszának tréfa szökéssel;

Élt eggy tisztes Öreg: lehetett Nestornak itélni. Ösz haja vállra feküdt, mellyét sepregette szakálla, Hajladozó derekát gúzsalta rekettye' növése, És tserepes talpát által kötögette fa héjjal. Kis hajléka elött fel emelve Keresztje Urunknak Állott, a' szent Kép tündöklött rajta, kövekböl Volt alkotva; alatt zsámoly két rétre keríté; Háta mögött fás-tér önnön munkálta gyümöltsös;

Hét gödölyéi alább vígan legelésztek az allyban,

Mellyet kellemesen tsurgó patakotska hasított; Bellyebb két terebély tölgy fák egymásra nyugosztott Ágakkal méhes kasokat fedezének alattok.
Késö volt; mar a' tele hold dél pontra fel ére; A' szél tsendet adott, levelek tetszettek alunni, Legkissebb mozgás neszezökké tette az erdö' Vad lakosit, mellyek halkal legelészni ki bukván, Félénk mászással tápláló étket oroztak. Éppen imádsággal szívét enyhíti keresztnél A jó Ösz , mellyet minden nap könnyei mostak. Emberi lépést hall, a' földről fel szedi testét, Kétli gyanítását, de ugyan meg gyözi valóság. Rém-e, kit itt látok, rebeg az félelmes ajakkal, Vagy lelkes termet? Magyarok' szent Istene tarts meg! — Jöszte Fiam közelebb; embert látsz, félni okod nints; Béke veled, velem is; ha akarsz, kalyibámba nyugodni Térhetsz; így viszon ez. 'S tüstént Jövevénye követte A' Kalauz Remetét. Az üreg' torkához el értek. Ajtaja hárs fa tserény, bokros tornáttza levél szén; Mellyesleg térvén, keskeny szoba nyílik elöttök; A' falon eggy mester - kéznek munkája le függött; Fájdalmas képét ábrázta az Isteni Szüznek, Mellynek elötte le nyultt vas - szál tartotta az égö

Métset. Az asztalkán holtnak kaponyája fehérlett; Eggy agg könyv mellette fekütt, foglalva szironyba. Meg telepedtek. Az Ösz almát elegyíte baratzkkal,

'S ketske tejet teve fel, 's fris lépes mézet utolra.

Ettenek, és az Öreg legelöbb szóllamlani kezde, 'S mond: mi hozott Vándor ? honnan jösz, merre tanátsod Menni? miként nevezed magadat? kértemre beszélld el. — Bujdostomnak okán nem fogsz, hiszem, érzeni kedvet; És, noha szívemnek sérelmét fel szeged inkább, Mint azt enyhítnéd; — 'S tenyerét fel vitte szemére, Mintha nem érdemlett bajait meg vallani szégyen

Volna, — parantsolhatsz; Vendéged szót fogad, így szóll, Engedek, és mi hozott, röviden halhadsza, Barátom.

Zirtzi Lakos voltam, László nevem, ottani Szerzet Rendének kis tagja, futok; mint Társaim, én is. Márton Apátunkat gyilok által verte Bakonyban, Szélledezünk, kiki merre magát meg menteni tudja. Én egyedül tévelygek , az éjj' jó volta vezérel;