Horváth András: Zirtz' emlékezete
FÖ TISZTELETÜ
DRÉTA ANTAL
APÁT URNAK
Isteni Elme! mi nagy, mi ditsö szent gondviselésed!
Munkáid melly meszsze hatók! Létünk' fonalának.
Mind két ága kezedben. Az agg föld' sarki forognak
Általad. A' már volt, de setét mélységbe le süllyedt,
'S most élö, 's több Százak után Szentséged' imádó
Népeket egy szóval vezeted sorsoknak elejbe.
Itt hever eggy por-szem mi tiporjuk büszke nyomokkal:
'S eggy szavad a' morzsát kékes felhőkig emelte,
Heggyé domborodik, gallyas ligetekkel övedzve.
Itt eggy hullámmal játszó kor-rágta kevély szirt:
Szóllj, — és a' szigonyos Neptun le sodorja fenékre.
Itt a' róna telek bájoskodik Edeni kénnyel:
Intésedre tekint, 's ím tajték nyalja ugarját,
Így osztod nékünk is erös karaiddal ügyünket;
Így a' Nemzeteket múló hiúságra tanítod.
A' nagyságban elültt Birodalmat földre tiporván,
Tündöklő neveket zavaros Léthébe meríted-,
'S ollyakat ültetsz fel pusztultt fészkekbe azoknak,
Kikre elöbb a' nyalka Világ meg vetve katsintott,
És kiken a' diadalmi erö koptatta igáját.
Itt, e' szent Völgyben, melly a' Természet anyának
Hímes kellemivel fennyen tündérkedik; itt, hol
A' sik rétre kerek bértzekröl tsermelyek esvén ,
Flóra' kies mezejét meg futják harmatos árral;
Itt ezen Arkadi ernyöben, hol szőke Diána
A' szép Endymiont tsókkal meg lopni le szállván,
Gyenge Napéáktól késérve, vadakra erányzott.
Néha hol Amphíon meg fujván Isteni sipját,
Vagy kobzát vervén, Phoebust üdvözleni szokta,
És piros ajkáról édes hangokkal enyelgett:
Mellyeket eggy könnyü szellötske repülve ragadván,
Émathi Tempéket képzö kanyarokban el oszta;
És , mint Théba' kemény köveit mozdulni tanítá,
Itten is érzökké a' fák lantjára levének;
Ekkor kezde alá a' nyír ágatska hajolni. —
Hol koszorús Pomóna' szelíd fás - kertje sövénnyel
Nem kerekítve virult, 's öntötte kosárba gyümöltsét;
Mert, ó boldog idök! nem voltak tolvajok akkor. —
Itt tisztes hajlékot emelt, e' Zirtzi magányban
A' Fejedelmi Magyar, még izmos férjfi korában
A' sok bajnoki véren idültt Árpádi Hazának,
S meg szállatta kegyes szívü Cisztertzi Atyákkal.
Félre az ingerlö zajtól , az epés sokaságnak
Fondor törétöl, hogy az Istent nyugton imádni,
És az örök Jóság' munkáit zengeni tudják;
'S míg a' vas markú Magyarok viadalra ki kelvén,
Honnyoknak zászlói alatt koszorúkat aratnak,
Védvén Hölgyeiket, 's paizsos Bellóna' sajátit,
Édes gyermekeket, szíveknek zálogit: addig
A' jó Szerzetesek , kezesekként földre borulva
A' magas. Isten elött temjént égessenek érttek.
Így mikor Andrásunk népét Azsiába ki tévén,
A' katzagány vállú Lovagokkal nyomta Koraddint;
S hol Macedo Sándor hajdan tábort üte, mostan
Álmosi markokban villogtak fényes atzélok ;
'S tsótáros paripák patyolat kontyokra tiporván,
Pajkos Arabsoknak gözölgö véreket itták
Vagy, mikor ösz Hunyadit Belgrád meg ölelte fiúi
Karjaival, 's tsókolta kezét Attyának utolszor;
Mért kellett meg halnod erös Védöje Nemünknek! —
Vagy Fia, Nagy Mátyás a' Holdat fedte homállyal,
'S Attya' Leventáit, 's kiket ö maga víni tanított,
Mindenkor gyöztös karral tsata tűzbe vezetvén,
Tízszer ezer bozogányokkal tíz annyit emésztett,
És Európának bátorságára falat vont. —
Ah, mi tsapongó vagy, mi kaján hadak' Istene hozzánk!
Ah, mire juttattál, mi fonákul változa sorsunk!
Vagy, van-e olly értz szív? — vagy fojtsd el Múzsa, mit érzesz. —
A' zsoltáros Atyák oda fenn tartóztanak akkor
Országunk' Véd - Szenteméi ; szeges örvbe kötözték
Ártatlan testek', 's hoszszas böjtökkel aszalták.
A' sanyarúságban lelték fel kedveket ; éles
Szikla adott nékik nyoszolát; fejek' allja kesergés
Volt; mert munka után a' kö is párna gyanánt van.
A' hartzos Magyarok voltak mindenkor elöttök,
A' tisztább Vallás, 's az irigylett Nemzeti Felség. —
Itt, e' béke-tanyán, a' tsendnek néma ölében,
Hol tsak eget, göntzöl - szekerét, bús Lúna' szemérmes
Halvány ortzáját, a' Napnak sárga szikráit,
Könnyü fellegeket, villámot, játszi szivárványt
Látták kém szemeik tavúl a' tsalfa hinártól,
Meszsze hazug fénytöl, 's méreg hizlalta Erinnys'
Láz tsordájától, 's az irigység szülte fenétől.
A' kegyelem termö forrásnál, itten az Oltár
Zsámoly elött, éjt - nap harsogták ájtatos ének
Szóval böségét az egek' felséges Urának,
'S izzó szívekröl küldöttek mennybe Solozsmát.
Ök, kik az Oltárok, 's Haza mellett szüntelen égtek,
Égi ajándékot, 's hason áldást hoztak azokra.
Ök soha szentséges tisztek' folytatni nem unták,
A' fáradtak után mentek felváltva nyugodtak;
Sem heve a' nyárnak, sem rázó téli szeleknek
Mérge az éneklöt nem volt meg gátlani képes.
Ön maga a' tájnak kiesebb fekvése is öket
Titkos eröszakkal majd nem levegöbe emelte.
A' futosó javakat, mint horgait emberi szívnek,
Hagyván a' külsö hártyát kedvelte Világnak:
A' múlhatlanokat vizsgálták lelki szemekkel.
Így múltak sok idök, így a' szent Férjfiak érett
Napjaikat nagy terhek alatt vígadva felejtek.
Mert, mivel a' testnek pihenést engedni tanátsos,
És a' lélek - eröt tetemink' épsége segíti :
A' jámbor Társak felekezvén rendre, menének,
Ez, kis kertje' körét ibolyával szegni, vagy ösvényt
Nyesni, vagy ég színü tulipánt karimákra ki rakván,
A' természetnek jelesebb tsint adni kezével ;
Az, növevény fáit le botolván, kötni karóhoz,
Hogy még gyenge korú fiataljait ójja szelektöl,
Ám látjuk, köztünk is az ösz támasztja az Ifjat ; —
A' vad tökbe szelíd szálatskát oltani, ámbár
Holta után élök fogják felszedni gyümöltsét;
Még más ballagván a' gyors méh lepte mezöre,
Orvos fü - szerrel, 's gyökerekkel tömte szobáját,
És, mint jól tévö Polgár, Haza - társa' javára
Forrasztó kenetet, vagy italt egyelíte azokból.
Mindenik e' képpen más más munkába szeretvén,
Aggodalom nélkül a' vétkes unalmat el üzték.
'S napról napra közelb járván a' boldog arányhoz,
Merre utat szegtek, szemeik mosolyogtak előre.
'S mint mikor a' dölfös víz - síkon félre sodorja
Eolus a' gállyát; a' Tisztet gondok emésztik,
A' hab - bástyákat tusakodva legényi lapáttal
Szegdelik öszve vetett vállakkal, 's partra verödvén
Emlegetik már múltt veszedelmeket édes örömmel:
Így amazok, törvén a' test' szilaj ingeri ellen,
Mint fegyvert - viselök, állattanak ébren az örön,
Költsönös ösztönnel bajt víni, ha kelle, merészek;
'S viszsza tekintettel bírálván régen el oszlott
Élteket, a' színt is készek büntetni magokban,
Üllepedett szívvel várták a' lelki jövendöt;
Minthogy emitt gyöztek, Boreas forralta habok köztt,
És a' nyálas iszap' tetejét ált' kelte hajójok.
Így múltak sok idök, ez igézö barna ligetben,
Mellyre az Isteni kéz sorral maga rakta mosolygó
Kellemeit hol néki terültt sok Századot éltt fák'
Lóggó fodraikat suhogással lengeti a' szél.
A' vas idö nem tud semmit kéméllni; le rongál
Mindent, 's viszsza idéz eggy mély feledékeny üregbe.
Számtalan Országok lakják e' puszta homálynak
Gözös rengetegit ; hol nem felel a' siket Echo;
Hol nints lelki barát, kivel ölbe repülni lehessen,
És nints a' búsnak, ki elött keseregje panaszszát.
Itt sok drága arany koronák cl vetve hevernek,
Mellyeket eggy korban Népek' száz ezre imádott.
Itt, kiket a' Tudomány' aszaló munkája meg örlött,
E' komor éjj- völgyben fel alá tapogatva borongnak.
Itt, tábor nélkül diadalmas régi Vezérek,
Kik, vagy igát adtak, vagy törtek, alusznak örökre.
Itt sok szolga rabok, kik hajdan vérrel adóztak
A' kegyetlen szívnek, hogy már meg haltak, örülnek,
És most is köszönik, hogy nints több élet ez eggynél.
A' sudamos füst árnyékon mit kaphat az ember?
E' játszó - színben mit használ lenni kevélynek?
Tömkeleges kertek, Peruáni arannyal, ezüsttel
Tzifrázott Paloták, vagy Lídia' kintse, mit érnek ?
Hol Babylon, hol Persepolis, hol Théba feküdtek,
'S Ílion' utszáit hasogatják mostan ekével.
A' haladékony idö mindent hátrálni parantsol,
Játszik sorsunkkal ; földig le alázza mi nagy volt;
Bontja az öszve - valót, mi erős , el tördeli ízre ;
A' zamatos Böség' szarvát ki üríti fenékig.
Nints a' legjelesebb érdem meg mentve elötte ;
Mint eggy nyiladozó örvény, gyomrába kanyargat
Mindent. — Ebbe szakadt magasan keltt fénye Hazánknak ,
E' nagy ütödésnek még most is seb - helyi fájnak ,
Mellyek , míg Magyarok lesznek, mind vérzeni fognak.
Hol vagytok, kik alatt Országunk' allköve épült ,
Hunnia szülte ditsö nagy Lelkek: Bendekutz, Árpád,
Verböltz, Géjza, Szabolts, Lehel, Örs, Gyula, Kund, Ete, Zoltán?
Nintsenek ök! ált' keltek örök hajlékba nyugodni. —
Ott, kik Béla körül, vérünk átkozta Sajónál,
És kik Várna előtt, és kik keseredve Szigetnél
Fáradt tsontjaikat le rakák, most béke' ölében
Elysiom' mezején Iaurust koszorúkba kötöznek,
'S érdemlett áldást fognak fel minden ajakról.
Ó, ha halandókhoz valamelly közt tartani szoktok
Tí nemes Árnyékok, puzdrás Eleinknek imádott
Hamvai! szánakozó szemeket ránk vessetek onnan,
'S ójjátok hév véreteken nyertt Átila' földét! —
Hol vagytok jó Szerzetesek! kik versen ajakkal
A' szótlan falakat harsány énekre felelni
Zengve tanítátok, mindent meg gyözni hatalmas
Orgona sípoknak szellöivel öszve fogódzott,
'S kényesen a' levegö Aethert meg ölelte melossal?
'S meny-kari hymnussal másolván lantos Aríont,
A' szilaj Indust is tettétek volna szelíddé ?
Nintsenek ök! Neveik lévén jég-hátra metélve,
Az habos Iszternek torkából Euxin el itta.
Nintsenek ök! a' mészárló vad fegyverek' éli
Köztt éltek, mikor a' Múzsák' éjj méttse homályban
