Hullámtörés

Őszülőfélben a határ; még csak galambősz. Reggeli harmat helyett dér csillog a lapság sarjutarlóján. De úgy déltájban hosszú szálakban kanyarog a Boldogasszony fátyola. Az égen nagy, gyolcsos bárányfelhők gomolyognak. Az ezüstfehér sávok ragyogása a Balatonon : sok millió tükör a naptűzésben.

A föld népe ugart tör, tarlót buktat s a frissen szántott föld párája, szaga terjeng körüle.

A szőlőpásztor kicifrázza kereplőjén:

Erge, serge, Több a másé, Hess serege. A Tamásé.

Hosszabb is lehet a szövege, szebb is, pásztora válogatja. De ezen kezdi a növendékpásztor.

Örül a hegycsősz. Nagyokat pislog, mint a béreskenyér; mert ez a megevéstől, a csősz pedig az elalvástól fél. Föltámaszkodik. Nem durran a puskája, mert a dolmányos varjú az ostoros gyerek nyomán sürög a barázdában. Kerül a hegyben. Kicsördíti ostorát. Fölszáll egy csapat seregély; elfelhőzi a napot, meg újra lecsap a harmadik pásztába. A csősz megsokalja a dolgot, csaknem elszólja magát. De Isaák Boldizsár présházánál magába szoritja: a láncosadtát!

Abroncsszoritással és hordóforrázással együtt ez beletartozik a szüreti készülődésbe. A satópartban nagy üstben forr a víz. Az öreg Isaák rekedten köhécsel: a hordóból kicsavaródó kénfüst fojtogatja. Megbillenti kalapját a csősz köszöntésére s köhögéstől akadozottan mondja:

— A vénasszonyok nyara beköszöntött... Most mézel ám a szőlő.